az állandó kontinuitásban élő szkepticizmus nonfiguratív konfigurációja

írás bejegyzései

állóNAPforog

 

ahányszor fölszállok egy buszra, egy apró csodát élek meg, mint a kisgyerek, aki becsukja szemét és amikor kinyitja nagy meglepetésére máshol van, pedig ő nem mozdult, egy helyben ült, maradt biztos pont a világnak. Szerinte

 

az állandósult zaj folyton mozgásban lévő szólamaiban ültem, figyeltem a rohanó kocsikat, a motor dübörgéseket, a siető vonalak száguldását a végtelenbe, a párhuzamosak osztálytalálkozójára, ahova nem kapott senki meghívást, csak a vonatsínek, mégis minden autó, kamion, gépjármű oda siet, akár elsuhanó színfoltok, mint hirtelenjében húzott egyenesek egy ráérős ember tollából, elmosódott arccal, részben meghallgatott zenével és elsietett beszélgetéssel, amit valami természetfölöttivel halasztott el, hogy ábrázolja ezt a világot, ezt a részekből, mozzanatokból csöppentett mozgó képet, parányit, melyben ott ülök, egy buszmegállóban, mint az-az ember, aki rájön, hogy csak mozdulatlan pontból tudja szemlézni a világot és miközben csak részeket és egészeket csíp el, elkap egy piros villanást elmosódott arccal és követi tekintetével a lágy vonalat, ami gyors, szép, menő, de álom, miközben ő marad és ezalatt elmegy sok busz, de egyik sem övé, igen, haladnak, mintha az álmok készakarva gyorsítanának rá, hisz, ha maradunk, akkor minden mozog, s ha haladunk minden áll és mi elhagyjuk, s ez a gondolat olyan talán, mint a nap, ami a földünk körül forog, de állítólag megállítottuk.

 

Mennem kell. Jön a busz. Ahogy fölállok a padról tekintetemmel elkapok egy autó ablakában mozdulatlanul figyelő szőke kíváncsi tekintetet, ahogy nézi a sok mozgást. Egy gondolta fut végig rajtam, hogy megtudom érteni, hiszen és hiszem