|
|||
|
fáradt aggyal hanyagul hátra dől egy dőre angyal ki nem jut dűlőre az embernek nevezett ritka portéka felett hulla virág könnyező ég pillangó levél szivárvány fény
szellem, hol vagy? halk nesz néma zaj szellem, hol vagy?
szemem szelleme... a fák levetett levele mint fáradt ruha pihen a néma széken ahol félredobott vallomásaink kuksolnak blúzod figyeli mozdulataid pont ahogy az ősz saját lombhullását és új évszak fodrozódik leheletünk ködében Érzem ahogy a karom szárnyakká változik, ahogy megnyúlik az arcom és orromból, számból csőr lesz. A szél megborzolja éppen növekvő tollaimat s le kell vetkőznöm, hogy érezzem teljesen. Itt hagyok minden emberit és varjú leszek. A farcsontom elkezd nőni és alakulni és nagyon erős tollaim lesznek, amik majd irányítanak, hogy rájuk bízhassam majd magam. Az egész testem át fog alakulni. Fejem elkezd összemenni és szemeim egyre jobban közelednek majd egymáshoz. És szédülni fogok. […] Széttárom szárnyaimat és előredőlök. A friss és nedves szellő szinte fölkap és érzem, ahogy csak lebegek. Olyan könnyű vagyok. Hihetetlen. A levegőben minden más. Távoliak a problémáim és azok, akik bántanak, most mind kicsik. Az áramlat lassan visz előre és megmutat mindent. Szédít, fölkap és úgy érzem belőle élek. Szabad vagyok. Madár lettem. […] A földön ébredek. Meztelenül széttárt karokkal az erdőben. Ruháim, ahogy este ledobtam őket, gyűrötten és sárosan hevernek mögöttem. Nem repültem. Egy tapodtat sem emelkedtem. Nem kapott föl a szél soha. De nem érzek keserűséget, csak valami halk csalódást, amit már úgyis tudtam, mert mióta megszülettem itt motoszkált bennem. Letakarítom magam. Letépem a bőrömről a megmaradt varjú tollaim és felöltözök. De még mindig nem tudom ki is vagyok „valójában”. Nem kaptam választ. Valahogy most érzem magam igazán meztelennek, amikor már teljesen emberi vagyok. […] Egy pillanatot még hagyok az agyamnak, hogy hozzászokjon ehhez az új valósághoz a madárlét után, majd elindulok. Talán hazamegyek, de nem tudom pontosan. Lehet, hogy útközben megint meglátom szárnyaló társaim és vágyakozni kezdek. […]
Négyzetgyök, meg kitevő, vagy mi…? Vakarom a buksim nem értem, Nem baj, most okosan nézek, Mint egy fantáziátlan kispolgár. Igen, így jó lesz. - Tanár úr én értem. - Meg: - Kérem én készültem. - Gyakorolj Tínó, gyakorolj! Hogy ne az életre keljen figyelned, Írd le gyökjel nélkül! √x2 =megcsináljuk közösen. Igen figyelek. S a koboldok megint kaparják Azt a kibaszott zöld táblát. Alattam a szék és megint úgy vagyok._ Úgy vagyok a beborult éggel, Hogy nem tudom esik-e éppen. √x2=nekem ennyit jelent a suli. √(-3)2; de nem lehet mínusz három. Ennyi: Koboldok! Tábla, Szék, asztal, padtárs. Tanár. Elborulok, szinte elfekszem Azon a koszos padon…
Valaki a danaidákat emlegeti, Nem tudom mi az, De már elmondhatom azt, Hogy legalább ilyet is hallottam. 111. Azt hiszem. Mindegy. Ezt is írd le gyökjel nélkül. könnyező szempilláid közt smaragd lomb pöcköli parazsát félig nyílt ajkad szivarjának és füst felleg vonul fölötted hogy beterítse harmat tested akár a köd az éj után ő lopva nyúlja le a táj románcát de szépséget varázsol a sötéttel. a csillagok kipakolják ékszereik, hogy csábítsák a Napot és elbűvöljék a Holdat hogy nyugovóra térjen valaki reggel.
karomban ébredsz pedig nem adhatok semmit se semmiért egészen? de ha így lesz: a legboldogabb leszek és csatlakozok a fák kórusához és együtt táncolok majd a félre értett levelekkel. Egyéni szabadság vagy determináltság
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. /József Attila – Eszmélet(részlet)
Minden össze-vissza van dobálva a világba. Egymáson hever minden. Valami alulra kerül, valami felülre. Senki nem tehet róla, hogy hova. Megvan a pontos helye mindenkinek ebben a világban. Determinált, mert meghatározza az alatta vagy fölötte lévő fa. Hogy kire támaszkodik vagy éppen kit nyom el, kit tűr meg magán vagy kit nem enged maga fölé. Mindenkinek megvan az egyénisége, hogy hogyan fekszik -és hol-, de ez nem számít. A közösség szempontjából teljesen lényegtelen. Az egyént mégis érdekli, hogy hol van: -alul vagy fölül,- és hogy hogyan fogja föl ezt a pozíciót, hogy elnyomják, vagy éppen ráalapoznak. Ettől az egyéni felfogástól függ az, hogy ő, hogyan viszonyul a közösséghez és a közösség hogyan viszonyul hozzá. Szorít, nyom, összefog, de annak a függvényében, hogy hogyan gondolja, akire hat. Akár egy halom hasított fa áll rendezetlenül a világ és nem látjuk a hasábok gondolatait csak a káoszt és nem tudjuk, hogyan viszonyulnak egymáshoz, mert mi a nyüzsgést látjuk csak, mert nem tudunk mindenkivel egyesével foglalkozni, nem tudjuk szétválogatni őket és megkérdezni mit akar, mi a szerepe. Ha pedig mégis megtesszük, akkor megfosztjuk egész lényétől, mert kiszakítjuk abból a szerepkörből, ami már ő maga. Megszüntetjük funkcióját: a társadalom káoszában egy rendezetlen és hánykódó hasított fa életének végig élése. S ezért nem tehetünk mást: állunk a halom mellett és képzeletben felruházzuk az elemeket egy fantázia szándékkal és beolvasztjuk saját világunkba. S ezért mondhatjuk azt, hogy lehet, hogy az egyén olvasztja be a közösséget. Mert egy egocentrikus elem nem tud foglalkozni a másikkal és ezért létrehozza a saját elvonatkoztatott közösségét és abba foglalja bele a többieket egy elképzelt funkcióval és szereppel. Kielégíti saját magát, hogy bebizonyítsa, erre is képes, hogy alkot egy világot. Két síkon mozog minden. Egy valóságos síkon, ahol minden kaotikus és véletlenszerű. Nem irányítunk semmit. Ahol az egyént beolvasztja a közösség. Ez a világ, ez a valóság. És egy másik sík, ahol minden belül történik és az egyén olvasztja be a közösséget. Ez a költő. Ez az egyéniség. Ez a belső. Ez vagyunk mi.
A világban van egy feloldhatatlan szorítás, nyomás ami a belső világunkat fejlődésre és reagálásra készteti. Ha ez elveszne minden szét hullana, mint egy abroncs nélküli hordó és a dongok amelyek maguk voltak a hordó elvesztik funkcióikat, szerepkörüket és megszűnik egyéniségük. Ha kiszakadunk a társadalomból elvesztjük egyéniségünket. Nem leszünk más csak reflexnélküli test, ami már nem reagál semmire. Nem tudjuk magunkat kiszakítani a közösségből, aminek az a neve: emberiség. Mert azzal önmagunkat tagadjuk meg. Azzal áthágjuk a természet törvényeit, hisz a világban nem lehetünk magányosak. Ez képtelenség. Csak saját belső síkunkon lehetünk azzá, ha nem fogadjuk el magunk kialakított világképét és nem olvasztjuk azt bele a külső világba is egyaránt –mintegy jelezve: tessék megérkeztem-. Ha nem tesszük ezt meg akkor magányosak leszünk. A világ ettől függetlenül ugyanúgy asszimilál minket. Ott mindig körül fognak venni és hiába, de szétvihogják bánatunk. A világodban lehetsz magányos. De az nem a valóság és mégis ugyanolyan számunkra, és ezért veszélyes, mert ha hiszünk benne akkor minden összekeveredik és mindennek része leszünk és mégis semminek. Ez az őrület, amikor elhagyjuk a valóság talaját és mégis arra támaszkodunk. Ettől véd meg minket a szorítás és a nyomás. Ettől véd meg, hogy a világ két pólusú és mindent föl tudunk valójában fogni. Mert a világ a legegyszerűbb dolog. A káosz és mégis a nagy törvényesség. Felfogható. Hat ránk és valahogy mi is képesek vagyunk rá hatni. Csak befele. Magunkba. Mert mi vagyunk a világ? S valójában az egyéni szabadság nem más, mint determináltság? Ez a körforgás, ami nem kezdődik sehol és nem ér véget, ez a világ amiben a külsőt és belsőt nem tudjuk megkülönböztetni? Akkor kik vagyunk, ha nem látjuk honnan indultunk és hol vagyunk? S újra itt vannak a közkedvelt kérdések, amelyekre egyáltalán nem állt szándékomban válaszolni, csak hatni magamra. Magam felé, hogy megtudjam vajon hatok e másra. Köszönöm. Ez egy mentális zsákutca, az evolúciós lépcsőn egy korhadt fok. Lépés eggyel hátra, megtántorodás, botlás. Sóhajtásnyi szünet.
Közlekedés, szállítás. Vasútvonalak erezik a föld száraz homlokát autópályák és utak szegélyezik az ég nyálát és a partokon homokból emelt szállodák merednek.
A Föld, mint kolosszális fenevad, karmai úgy merednek az égnek, mint megtépett csontváz. Mi vagyunk ezen a transz univerzális állomáson a bolhák.
Országok, települések, községek és egyének. A föld kúpvetülete, henger- síkvetület. Halotti leplekre firkált embertérkép. Földrajz.
Tenyerünkből olvassuk a folytatást és nekünk nem kell a lábunk elé nézni, mert minden meg van írva a csillagokban. Mi emberek vagyunk. |
