Én gyilkos

Ahogy szemedbe nézek, te már értesz mindent. Nem kell előjáték, még bevezető sem, hisz mind ketten tudjuk: -ez egy eldőlt csata-.

A szájharmónikát egy hirtelen mozdulattal fogom kicsavarni kezedből. Ellened fordítom. Mire felfognád szándékom legújabb formáját, már szádba erőltetem a hangszert. A másodperc apró része, hogy kezeid védekezésre emeld, de már késő. Gyorsabb voltam. A fém fölhasítja szájpadlásod és a nyelved bármennyire is próbál ellenállni, hiába. Az idegen test maga elött tuszkolva nyomja egyre lejjebb. A fém és a kemény műanyagból készült tárgy durva sebeket fog okozni. Teljesen fölhorzsolja, talán el is szakít pár apró eret a nyelő csődben. Akkor vér tódul be tüdődbe. Ennek hatására ösztönösen indul az öklendező reflex, amit ha elég erősen ingerelek, netán megmutatod a külvilágnak az epédet is. Igen, mindenképpen elkezdesz majd hányni. De a vérrel keveredő félig megemésztett ételmaradék nem jut ki teljesen. Csak a kézfejem mellett fog kicsapni, ahol utat talál magána.

A fröcsögő mocsok teljesen bepiszkít, ettől csak még jobban fogom élvezni. Hatására élénk fantáziámban egy újabb kegyetlenség vetődik föl. Mégpedig, ha sikerül a szájharmónikád elég mélyre dugnom elszakíthatom a hangszálaidat is –amire oly büszke vagy titokban-. Gúnyosan mosolygok. Szenvedéseid láttán, valami eszelős őrjöngés vesz rajtam erőt és egyre hangosabban, durvábban kényszerítem rád az erőszakos halált. Elérkezem a csúcsponthoz. Kezeidet már nem tudni kontrolálni, csupán az ösztön vezet, ugyanúgy, ahogy a többi végtagodat is. Össze-vissza csapkodsz és tested teljesen megfeszül. Még küzdesz az utolsó pillanatokért is. De hiába.

A harc az én javamra dől. Agyad megfullad, a vérkeringés leáll, még az utolsó görcsök megfeszülnek, aztán végleg elernyedsz. Meghalsz. Meg fogsz halni, és ekkor torpanok meg először. Ekkor tudatosul bennem minden, hogy mit tettem. Hiába fog elönteni a diadal érzése, mégis meglepődök és nem hagyom, hogy örüljek győzelmemnek.

Hisz még nem tettem meg.

De kérlek, nyugodj meg. Most még csak a gondolattal játszok, [...] de a harc eldőlt. Most még csak méregetlek, de már látom a szemeidben a szikrázó félelmet.[...]

Újra józanul nézek szemedbe.[...]

Vége. Remegve elteszed a szájharmónikát, addig én előkaparok egy cigit. -Micsoda méreg! De kell mindkettőnknek.- Tüzet adsz, mélyen letüdőzzük az első slukkot, aztán mégegyszer. Egymásra nézünk, és mégis te indulsz el, én pedig gúnyosan mosolygok a tükörben. Megint te győztél, de hogyan?