|
|||
|
-álarca már nem a töprengés, hanem a csillagtalan éjszaka a szemében
-üresre mázolta az arcát, szememben játszótér; szemében giotin
-ambivalens balancia, neved s nevem; nevet de ne vedd
-önfeloldó csavar
-van egy kis beszáradt vér az aortámban
-dialógusainkból tényleg össze ollózhatnánk egy jó pornó filmet
-viccelődő viccek vackorába zárkóztam a zavartalan órákra
-megyek hozzád mástól máshogy magamhoz belőled magam miatt miattad
-ő rá illlik hogy illik rám illanékony virágszál
-ellen vonzalom tenyeremben a világegyetem egy könnycsepp hosszú út után az arcodról láng lobogás és egy elhalt hang csöndje van benne a tavasz ébredé se édes … .. .
madarak szárnyak nélkül az emberhez mit írjak ha ugyanilyen képet akarnék? … .. .
most én álmodok szeretőd őrizd könnyem … .. . I.: ős Ember mérlegel
a tök-élet-lenn-ségg föl-elemélkedés
II.: végtelen művészet
a végtelen számosságú embert keresztezzük a végtelen folyású idővel így jön létre az összes művészet, az emberiség Bábeli könyvtár - a
III.: titok
egymás emlékeiben élünk napról napra érintésről érintésre önmagunk gerjesztve
epilógus: megbénít a gondolkodás levetkőzve az emlékezet anyagát millió éves rabság alól szabadulok,
mint ős Ember
mondjuk ME
„reggelire BIOS beállítást eszek sok DELET gombbal.”
kék piros sárga összekent képeket látok álmaimban de újra bekapcsolnak az emberek a powergomb alarm szignál áram életre kel a még homályos agy kezd melegedni a processzor indulnak a folyamatok eleinte csapágyas fehér karokkal majd ionizált hűtött sörökkel csillapítom a melegedő procit és minél forróbb annál jobban fagy aztán az ön-t-gyújtó halk kattanása pici rendet tesz gyors áramtalanítással a resetgomb izzó füst szünet újraindul a már homályos agy kiold az értelem lassan karcsún kiolt az áramtalanság töltés szállnak fényes ablakok a lengedező szösz-sötétben úszás égen pihenés bekapcsolás csökkentett üzemmód öt percre még az is hibernálva mert… kikapcsolás […] A szoftver nélküli hardver zabálja az áramot. Mégis, ha kikapcsol a gép zizzen a monitor és fut az oprendszer kék, piros, sárga összekent képekkel. Ön-t-gyújtó, engem is
folyékony karcsúság lágyan ömlő tánc mely hirtelen pattan és nyomtalanul tűnik Te vagy az égő víz tested nem tűr érintést csak érdeklődést. célja nincs csak a gyönyörszerzés s újra kattansz lobbansz, táncba kezdesz és vonzod szemem esőben sisteregve szélben szuszogva hidegben párától ölelt hüvely tornácod lankadatlanul kívánja… hogy meggyújtsa…
Habár te nem vagy olyan, aki tűrné az ilyet, mert szentebb , szebb célokra vagy hivatva, de szolgám vagy.
Te istenek ajándéka nem azért kárhoztál erre a mocskos földre, hogy alattomos halandók cigijét gyújtogasd.
ön-t-gyújtó édesVonzalom
Mindig csak egy pillanat megkívánni valamit. Felfogod, részekre osztod, de mire ez végbemegy, már tudod,… hogy mivel állsz szemben és nem kívánod. Abban a minutumban, mihelyt elindul kezed-szád-… hogy tapasztaljon és jól lakjon: kielégíted a vágyaid és az már a mámor, más.…Az édes őrület az ismeretlenből ered, valami érthetetlenből…
Nem tudom, hogyan figyeltem föl rá, hiszen nem tűnt ki a tömegből. Ugyanolyan ruhája volt, mint bárkinek a teremben. Rajta is feszült egy picit a barna felső, megbolondítva pár jó pofa felirattal. Ráadásul a szöveg is oda vonzotta a szemet, ahova egy egészséges férfi szemnek tévednie kellett. Eljátszottam a gondolattal, miközben szemem följebb vándorolt az izgatóan letisztult testen. Igen, eljátszottam a gondolattal, mi lenne ha… […] Ha kibontanám olcsó világi csomagoló papírjából. Mennyei tökéletességét föltárnám és a szemetet gyűrötten félredobnám. Mit szólna hozzá, ha megtenném? Először talán félénken és naivan tekintetével próbálná magán tartani érdektelensége hirdető tábláját, de utána biztos, hogy szóvá tenné illetlenségemet. Tiltakozna, de csak úgy bensőségesen. Ha letépném róla emberi jelmezét és szenvedélyesen csókolni kezdeném, bizonyosra veszem, hogy zsibatag kitárná nekem magát. Átölelne… átölelném. Harapnám a tömör gyönyört, miközben ujjaim betelhetetlenül portyáznának eddig érintetlen csokoládé barna testén. Aztán elérkeznék ahhoz a pillanathoz, amikor imába kezdenék: és Istenhez könyörögnék, hogy tegye nekem őt örökké. Tartsa meg nekem karamell ajkait ölembe, hogy sokáig ropogtathassam bőre mogyoró ízét.…S mikor el érek a belső csókhoz, mikor már nem vezet több út és csak egy pillanat kellene a teljes kielégüléshez…igen, mielőtt befejezném…befejezne engem…elégnék. […] Ha kibontanám olcsó világi csomagoló papírjából, az enyém lenne. Ennek ellenére, mégis elhagyna…És igaza lenne! Lépjen csak le! Úgyis elfelejtem én is! Úgyis megfogok kívánni valaki mást, akkor meg?! De az a másik pont ugyanolyan lesz, mint ő. Rajta is feszülős barna felső és jópofa feliratok fognak hízelegni!!! És éhes leszek, és nem tudok ellent mondani neki, mert látszik, hogy ő is kíván engem… …Ő is kíván engem:Ahogy följebb csúszik egészséges férfi szemem: Snickers… [káromkodás], csak 89ft. Ezt nem hagyhatom ki. Biztos. Hogy akar engem és…nagyon olcsó. Igen. Igen. Igen! „Jó ez a hely.” Állapítom meg magamban és tudom, hogy ha őt leveszem a polcról, egy bizonyos idő múlva újat fogok megkívánni közülük, de… …de legalább egy mámornyi és őrült pillanatban csillapítni tudom éhségem…. Bevágom a bevásárló kosárba és a pénztár felé veszem az irányt.
És nem akarom megtudni, hogy miből készült. Füstfosz-lány
az arcodba fújom és elgyúrom. -kérsz egyet?- tüzet adok és elteszem. elszívsz és élvezem aztán elgyúrsz és rágyujtok. tüzet adsz és elteszel. állóNAPforog
ahányszor fölszállok egy buszra, egy apró csodát élek meg, mint a kisgyerek, aki becsukja szemét és amikor kinyitja nagy meglepetésére máshol van, pedig ő nem mozdult, egy helyben ült, maradt biztos pont a világnak. Szerinte
az állandósult zaj folyton mozgásban lévő szólamaiban ültem, figyeltem a rohanó kocsikat, a motor dübörgéseket, a siető vonalak száguldását a végtelenbe, a párhuzamosak osztálytalálkozójára, ahova nem kapott senki meghívást, csak a vonatsínek, mégis minden autó, kamion, gépjármű oda siet, akár elsuhanó színfoltok, mint hirtelenjében húzott egyenesek egy ráérős ember tollából, elmosódott arccal, részben meghallgatott zenével és elsietett beszélgetéssel, amit valami természetfölöttivel halasztott el, hogy ábrázolja ezt a világot, ezt a részekből, mozzanatokból csöppentett mozgó képet, parányit, melyben ott ülök, egy buszmegállóban, mint az-az ember, aki rájön, hogy csak mozdulatlan pontból tudja szemlézni a világot és miközben csak részeket és egészeket csíp el, elkap egy piros villanást elmosódott arccal és követi tekintetével a lágy vonalat, ami gyors, szép, menő, de álom, miközben ő marad és ezalatt elmegy sok busz, de egyik sem övé, igen, haladnak, mintha az álmok készakarva gyorsítanának rá, hisz, ha maradunk, akkor minden mozog, s ha haladunk minden áll és mi elhagyjuk, s ez a gondolat olyan talán, mint a nap, ami a földünk körül forog, de állítólag megállítottuk.
Mennem kell. Jön a busz. Ahogy fölállok a padról tekintetemmel elkapok egy autó ablakában mozdulatlanul figyelő szőke kíváncsi tekintetet, ahogy nézi a sok mozgást. Egy gondolta fut végig rajtam, hogy megtudom érteni, hiszen és hiszem fáradt aggyal hanyagul hátra dől egy dőre angyal ki nem jut dűlőre az embernek nevezett ritka portéka felett hulla virág könnyező ég pillangó levél szivárvány fény
szellem, hol vagy? halk nesz néma zaj szellem, hol vagy?
szemem szelleme... a fák levetett levele mint fáradt ruha pihen a néma széken ahol félredobott vallomásaink kuksolnak blúzod figyeli mozdulataid pont ahogy az ősz saját lombhullását és új évszak fodrozódik leheletünk ködében Érzem ahogy a karom szárnyakká változik, ahogy megnyúlik az arcom és orromból, számból csőr lesz. A szél megborzolja éppen növekvő tollaimat s le kell vetkőznöm, hogy érezzem teljesen. Itt hagyok minden emberit és varjú leszek. A farcsontom elkezd nőni és alakulni és nagyon erős tollaim lesznek, amik majd irányítanak, hogy rájuk bízhassam majd magam. Az egész testem át fog alakulni. Fejem elkezd összemenni és szemeim egyre jobban közelednek majd egymáshoz. És szédülni fogok. […] Széttárom szárnyaimat és előredőlök. A friss és nedves szellő szinte fölkap és érzem, ahogy csak lebegek. Olyan könnyű vagyok. Hihetetlen. A levegőben minden más. Távoliak a problémáim és azok, akik bántanak, most mind kicsik. Az áramlat lassan visz előre és megmutat mindent. Szédít, fölkap és úgy érzem belőle élek. Szabad vagyok. Madár lettem. […] A földön ébredek. Meztelenül széttárt karokkal az erdőben. Ruháim, ahogy este ledobtam őket, gyűrötten és sárosan hevernek mögöttem. Nem repültem. Egy tapodtat sem emelkedtem. Nem kapott föl a szél soha. De nem érzek keserűséget, csak valami halk csalódást, amit már úgyis tudtam, mert mióta megszülettem itt motoszkált bennem. Letakarítom magam. Letépem a bőrömről a megmaradt varjú tollaim és felöltözök. De még mindig nem tudom ki is vagyok „valójában”. Nem kaptam választ. Valahogy most érzem magam igazán meztelennek, amikor már teljesen emberi vagyok. […] Egy pillanatot még hagyok az agyamnak, hogy hozzászokjon ehhez az új valósághoz a madárlét után, majd elindulok. Talán hazamegyek, de nem tudom pontosan. Lehet, hogy útközben megint meglátom szárnyaló társaim és vágyakozni kezdek. […]
Négyzetgyök, meg kitevő, vagy mi…? Vakarom a buksim nem értem, Nem baj, most okosan nézek, Mint egy fantáziátlan kispolgár. Igen, így jó lesz. - Tanár úr én értem. - Meg: - Kérem én készültem. - Gyakorolj Tínó, gyakorolj! Hogy ne az életre keljen figyelned, Írd le gyökjel nélkül! √x2 =megcsináljuk közösen. Igen figyelek. S a koboldok megint kaparják Azt a kibaszott zöld táblát. Alattam a szék és megint úgy vagyok._ Úgy vagyok a beborult éggel, Hogy nem tudom esik-e éppen. √x2=nekem ennyit jelent a suli. √(-3)2; de nem lehet mínusz három. Ennyi: Koboldok! Tábla, Szék, asztal, padtárs. Tanár. Elborulok, szinte elfekszem Azon a koszos padon…
Valaki a danaidákat emlegeti, Nem tudom mi az, De már elmondhatom azt, Hogy legalább ilyet is hallottam. 111. Azt hiszem. Mindegy. Ezt is írd le gyökjel nélkül. könnyező szempilláid közt smaragd lomb pöcköli parazsát félig nyílt ajkad szivarjának és füst felleg vonul fölötted hogy beterítse harmat tested akár a köd az éj után ő lopva nyúlja le a táj románcát de szépséget varázsol a sötéttel. a csillagok kipakolják ékszereik, hogy csábítsák a Napot és elbűvöljék a Holdat hogy nyugovóra térjen valaki reggel.
karomban ébredsz pedig nem adhatok semmit se semmiért egészen? de ha így lesz: a legboldogabb leszek és csatlakozok a fák kórusához és együtt táncolok majd a félre értett levelekkel. Egyéni szabadság vagy determináltság
Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált. /József Attila – Eszmélet(részlet)
Minden össze-vissza van dobálva a világba. Egymáson hever minden. Valami alulra kerül, valami felülre. Senki nem tehet róla, hogy hova. Megvan a pontos helye mindenkinek ebben a világban. Determinált, mert meghatározza az alatta vagy fölötte lévő fa. Hogy kire támaszkodik vagy éppen kit nyom el, kit tűr meg magán vagy kit nem enged maga fölé. Mindenkinek megvan az egyénisége, hogy hogyan fekszik -és hol-, de ez nem számít. A közösség szempontjából teljesen lényegtelen. Az egyént mégis érdekli, hogy hol van: -alul vagy fölül,- és hogy hogyan fogja föl ezt a pozíciót, hogy elnyomják, vagy éppen ráalapoznak. Ettől az egyéni felfogástól függ az, hogy ő, hogyan viszonyul a közösséghez és a közösség hogyan viszonyul hozzá. Szorít, nyom, összefog, de annak a függvényében, hogy hogyan gondolja, akire hat. Akár egy halom hasított fa áll rendezetlenül a világ és nem látjuk a hasábok gondolatait csak a káoszt és nem tudjuk, hogyan viszonyulnak egymáshoz, mert mi a nyüzsgést látjuk csak, mert nem tudunk mindenkivel egyesével foglalkozni, nem tudjuk szétválogatni őket és megkérdezni mit akar, mi a szerepe. Ha pedig mégis megtesszük, akkor megfosztjuk egész lényétől, mert kiszakítjuk abból a szerepkörből, ami már ő maga. Megszüntetjük funkcióját: a társadalom káoszában egy rendezetlen és hánykódó hasított fa életének végig élése. S ezért nem tehetünk mást: állunk a halom mellett és képzeletben felruházzuk az elemeket egy fantázia szándékkal és beolvasztjuk saját világunkba. S ezért mondhatjuk azt, hogy lehet, hogy az egyén olvasztja be a közösséget. Mert egy egocentrikus elem nem tud foglalkozni a másikkal és ezért létrehozza a saját elvonatkoztatott közösségét és abba foglalja bele a többieket egy elképzelt funkcióval és szereppel. Kielégíti saját magát, hogy bebizonyítsa, erre is képes, hogy alkot egy világot. Két síkon mozog minden. Egy valóságos síkon, ahol minden kaotikus és véletlenszerű. Nem irányítunk semmit. Ahol az egyént beolvasztja a közösség. Ez a világ, ez a valóság. És egy másik sík, ahol minden belül történik és az egyén olvasztja be a közösséget. Ez a költő. Ez az egyéniség. Ez a belső. Ez vagyunk mi.
A világban van egy feloldhatatlan szorítás, nyomás ami a belső világunkat fejlődésre és reagálásra készteti. Ha ez elveszne minden szét hullana, mint egy abroncs nélküli hordó és a dongok amelyek maguk voltak a hordó elvesztik funkcióikat, szerepkörüket és megszűnik egyéniségük. Ha kiszakadunk a társadalomból elvesztjük egyéniségünket. Nem leszünk más csak reflexnélküli test, ami már nem reagál semmire. Nem tudjuk magunkat kiszakítani a közösségből, aminek az a neve: emberiség. Mert azzal önmagunkat tagadjuk meg. Azzal áthágjuk a természet törvényeit, hisz a világban nem lehetünk magányosak. Ez képtelenség. Csak saját belső síkunkon lehetünk azzá, ha nem fogadjuk el magunk kialakított világképét és nem olvasztjuk azt bele a külső világba is egyaránt –mintegy jelezve: tessék megérkeztem-. Ha nem tesszük ezt meg akkor magányosak leszünk. A világ ettől függetlenül ugyanúgy asszimilál minket. Ott mindig körül fognak venni és hiába, de szétvihogják bánatunk. A világodban lehetsz magányos. De az nem a valóság és mégis ugyanolyan számunkra, és ezért veszélyes, mert ha hiszünk benne akkor minden összekeveredik és mindennek része leszünk és mégis semminek. Ez az őrület, amikor elhagyjuk a valóság talaját és mégis arra támaszkodunk. Ettől véd meg minket a szorítás és a nyomás. Ettől véd meg, hogy a világ két pólusú és mindent föl tudunk valójában fogni. Mert a világ a legegyszerűbb dolog. A káosz és mégis a nagy törvényesség. Felfogható. Hat ránk és valahogy mi is képesek vagyunk rá hatni. Csak befele. Magunkba. Mert mi vagyunk a világ? S valójában az egyéni szabadság nem más, mint determináltság? Ez a körforgás, ami nem kezdődik sehol és nem ér véget, ez a világ amiben a külsőt és belsőt nem tudjuk megkülönböztetni? Akkor kik vagyunk, ha nem látjuk honnan indultunk és hol vagyunk? S újra itt vannak a közkedvelt kérdések, amelyekre egyáltalán nem állt szándékomban válaszolni, csak hatni magamra. Magam felé, hogy megtudjam vajon hatok e másra. Köszönöm. Ez egy mentális zsákutca, az evolúciós lépcsőn egy korhadt fok. Lépés eggyel hátra, megtántorodás, botlás. Sóhajtásnyi szünet.
Közlekedés, szállítás. Vasútvonalak erezik a föld száraz homlokát autópályák és utak szegélyezik az ég nyálát és a partokon homokból emelt szállodák merednek.
A Föld, mint kolosszális fenevad, karmai úgy merednek az égnek, mint megtépett csontváz. Mi vagyunk ezen a transz univerzális állomáson a bolhák.
Országok, települések, községek és egyének. A föld kúpvetülete, henger- síkvetület. Halotti leplekre firkált embertérkép. Földrajz.
Tenyerünkből olvassuk a folytatást és nekünk nem kell a lábunk elé nézni, mert minden meg van írva a csillagokban. Mi emberek vagyunk. Egy laza flash füled billen arcod borul szemed rebben szíved lapul, hörög a tüdő kacag a máj lüktet a velő csacsog a száj
most tested táncolni lelked tanulni jár a szenvedély loholni a vonal repülni vágy Elpazarolt szikrák
I. Én nélküled Te nélkülem. pedig neked mégis nekem. tiéd volt, enyém lett. a miénk volt, de elveszett.
II. Hitetlen a gondolat holtakat bolygat kételyt kelt és nem veszed észre ha melletted ébred...
III. Pocsolyába gyűjtik a könnycseppeket már ismerik a fájdalmas emlékeket. Fel-fel hasítva a sebeket osonnak az emberi szív belsejébe. Nem aggasztja őket az idő Már tudják mit hoz a jövő. Elmémbe kúszik szíved falja, szavaimban méreg csurran...
IV. Ártatlan szíved tiszta kezemben öntudatlan lüktet. Álmodozó szívem, még tiszta szemed öntudatlan gyilkosa. S te sem vagy ártatlan hisz lázadó szíved összefontad szívemmel...
V. tentelen nélküled téttelen melletted estelen ég veled testelen lelkeden lelketlen leszek
VI. lám lélek leszel lelkemen s tétlen testemen táncolunk és meghalunk egy kósza percben s feltámadunk a következőben
VII. sivár sívár tárul területed elébül s mit kapsz ebédül? kényes kenyeret’ tompa tálcádra s milyen kár vár rád? gyönge gyöngyök hibátlan hiányában szokatlan szolga leszel mellettem.
VIII. pillanatba sűrítem tömörítem szívem egy töredéke most kezedben csitul el. tömören: te vigasztalsz engem.
IX. Balszerencse? Istenemre, ilyen nincsen. Azt hiszem tévedsz. No már most Kérlek te fagyos Angyal: mondd el nekem, a balszerencse mit jelent?
X. s a gyémánt tó tükrén, lecsöppen egy könny csepp, s elmondja történetét:, hogy ő is itt született, egy gyémánt tóban az emberek szívében, az emlékek habjában ahol minden könny csepp gyémántból van…
XI. Add a szád csak egy csókra csillapítsd szívem éhségét. Add nekem lelked egy pillanatra hadd lássam lényed fenségét.
XII. Itt van a tűz a hang a látvány. Itt valaki űz a szád, a márvány. Isszonyú mágnes a szem, a lelked. Hatalmas kegy ha látlak kedves.
XIII. Tova suhan a fákon, a víztükrön táncol, majd megpine egy árnyékon, hogy gyerekesen tovább játszon. Én gyilkos Ahogy szemedbe nézek, te már értesz mindent. Nem kell előjáték, még bevezető sem, hisz mind ketten tudjuk: -ez egy eldőlt csata-. A szájharmónikát egy hirtelen mozdulattal fogom kicsavarni kezedből. Ellened fordítom. Mire felfognád szándékom legújabb formáját, már szádba erőltetem a hangszert. A másodperc apró része, hogy kezeid védekezésre emeld, de már késő. Gyorsabb voltam. A fém fölhasítja szájpadlásod és a nyelved bármennyire is próbál ellenállni, hiába. Az idegen test maga elött tuszkolva nyomja egyre lejjebb. A fém és a kemény műanyagból készült tárgy durva sebeket fog okozni. Teljesen fölhorzsolja, talán el is szakít pár apró eret a nyelő csődben. Akkor vér tódul be tüdődbe. Ennek hatására ösztönösen indul az öklendező reflex, amit ha elég erősen ingerelek, netán megmutatod a külvilágnak az epédet is. Igen, mindenképpen elkezdesz majd hányni. De a vérrel keveredő félig megemésztett ételmaradék nem jut ki teljesen. Csak a kézfejem mellett fog kicsapni, ahol utat talál magána. A fröcsögő mocsok teljesen bepiszkít, ettől csak még jobban fogom élvezni. Hatására élénk fantáziámban egy újabb kegyetlenség vetődik föl. Mégpedig, ha sikerül a szájharmónikád elég mélyre dugnom elszakíthatom a hangszálaidat is –amire oly büszke vagy titokban-. Gúnyosan mosolygok. Szenvedéseid láttán, valami eszelős őrjöngés vesz rajtam erőt és egyre hangosabban, durvábban kényszerítem rád az erőszakos halált. Elérkezem a csúcsponthoz. Kezeidet már nem tudni kontrolálni, csupán az ösztön vezet, ugyanúgy, ahogy a többi végtagodat is. Össze-vissza csapkodsz és tested teljesen megfeszül. Még küzdesz az utolsó pillanatokért is. De hiába. A harc az én javamra dől. Agyad megfullad, a vérkeringés leáll, még az utolsó görcsök megfeszülnek, aztán végleg elernyedsz. Meghalsz. Meg fogsz halni, és ekkor torpanok meg először. Ekkor tudatosul bennem minden, hogy mit tettem. Hiába fog elönteni a diadal érzése, mégis meglepődök és nem hagyom, hogy örüljek győzelmemnek. Hisz még nem tettem meg. De kérlek, nyugodj meg. Most még csak a gondolattal játszok, [...] de a harc eldőlt. Most még csak méregetlek, de már látom a szemeidben a szikrázó félelmet.[...] Újra józanul nézek szemedbe.[...] Vége. Remegve elteszed a szájharmónikát, addig én előkaparok egy cigit. -Micsoda méreg! De kell mindkettőnknek.- Tüzet adsz, mélyen letüdőzzük az első slukkot, aztán mégegyszer. Egymásra nézünk, és mégis te indulsz el, én pedig gúnyosan mosolygok a tükörben. Megint te győztél, de hogyan? Esti mese a TV mackóval Hideg az éj. A szél megfáradtan hordja a város szennyét. Por, kosz keveredik az emberek zajával. Autók véget nem érő halk, idegesítő dübörgése, köhögése betölti a levegőt füsttel és korommal. A közlekedési lámpák fusztráló villogása még akkor sem akar abba maradni, ha senki sem figyel rájuk. Mégis, hogy figyelnének? Mindenki mással van elfoglalva. De ők is kevesen. Csak néhány lomhán mozgó járókelő. Sétálgatnak a városi estben, egyesek szájukat kitátva, olykor-olykor rácsodálkozik, hogy mégis milyen csúnya világra született, majd egy rövid sikollyal át is adta magát az újjászületésnek egy másik világban. Persze. Vannak viszont szerencsések: gyilkosok, tolvajok, részegek, és önkívületükön lévő drogosok, féktelen dühtől tomboló pszichopaták, kacarászó örömlányok (milyen jó nekik ők még ismerik ennek a torz jelentését: öröm). Mind jobban megtöltik az est végtelen nyomottságát és még a magányos halottak is találnak maguknak társat. Akik még tudnak dadogni és ölésre szokott kezükkel üveget, fegyvert –vagy kivételes esetekben pénzt- képesek markolni, azok beszivárognak a sötét sikátorokba, romlott szórakozóhelyekre, egyre jobban bezsúfolódnak az erkölcstelenség neon fényeivel megvilágított bevásárló központokba... Az éjszaka teremtményei ők, akik a bűnért és a bűnnek élnek úgy, ahogy képesek…
Kezd már egy picit idegesíteni ez a véget nem érő szófosás. Engem is. Ez egy mese. Gyerekeknek való. Már nagyobb vagy, mi? Akkor inkább sétáljünk egyet. A mesét ismered, ezért: "Hideg az éj. A szél megfáradtan hordja a város szennyét…" A TV mackó megfáradtan mossa hiányos fogazatát. A tükörben megszemléli lila monokliját a bal szeme alatt. Gunyorosan mosolyog magában: „legalább négy embert megölt”. Ez az érzés most kárpótolja a hasogató fájdalomért. Lefekvés előtt még kiballag az erkélyre (a tű még kiáll belőle, de nem zavarja). Ráérősen rágyújt, s mialatt elszívja a csikket azon gondolkodik miért jó neki ez az élet. Nem talál magában választ. Nem is erőltette meg magát (vagy csak túl részeg az értelmes gondolkodáshoz). Már nem érdekli. Elpöccinti a cigijét és dülöngélő léptekkel megindul az ágy fele. Egy sovány figura holttestének a vonalait lehet kiveni a takaró alól a sötétben. Mackót ez nem zavarja. Befekszik a bohóc sapkás figura mellé, majd integet valakinek a távolba és csak ennyit mormol maga elé:- Jó éjszakát gyerekek!... |
